A világ legnehezebb többkötélhosszas útja – Adam Ondra, a Dawn Wall project

Azóta álmodozom a Yosemite-völgyről, amióta elolvastam Heinz Zak könyvét, a ’Rock Stars”-t. nagy hatással volt rám ez a könyv, formálta a gondolkodásomat, segített megérteni a mászósport iránti szenvedélyemet. Képzeljétek csak magatok elé azt a hét éves fiút, aki a történelem legnagyobb mászóiról olvas, és azokról az ikonikus projektekről, amiket véghezvittek! A The Nose és Lynn Hill, a Salathe és Alex Huber – ezek képek inspiráltak. Ott volt minden, amit imádtam a sziklamászásban, ez volt az a sziklamászás, amiről álmodtam. Pontosan így képzeltem el ezt a sportot: a világ másik végén, egy távoli, ismeretlen vidéken, csodálatos sziklák, félelmetes kitettség, nagyszerű mászók. Szabadság, kaland…eszméletlenül hangzott!

Végül sok-sok évembe tartott, míg eljutottam a völgybe. Szinte szégyellem, de mindig volt valami más, valami, ami közelebb volt,valami, ami kevésbé tűnt elérhetetlennek. De tudtam, hogy egy nap eljutok a Yosemitebe!

2014 végén aztán összefutottam Heinz Zakkal egy prágai filmfesztiválon. Ott volt gyerekkorom kedvenc könyvének a szerzője és elkezdtünk a Yosemiteről beszélgetni. Mondtam neki, hogy egyszer szeretnék eljutni oda és kötöttünk egy megállapodást. Elhatároztuk, hogy együtt megyünk és ő lesz a fotósom és a videósom. Bezárult a kör. Heinz Zak, a fickó, akinek a könyve olyan mély benyomást tett rám, elkísér és dokumentálja az első találkozásomat a Yosemite-völggyel.

Amikor 2015 januárjában Tommy Caldwell és Kevin Jorgenson megmászta a Dawn Wall-t a földkerekség összes médiuma tele volt a hírrel. Végre sikerült szabadon megmászni a világ legnehezebb nagyfalát! Elképesztő teljesítmény volt! Éveket dolgoztak rajta mire sikerült, rengeteg munka volt benne.

Nem tudtam, hogy lehetséges-e, de elhatároztam valamit: megismétlem ezt a fantasztikus teljesítményt. Annak ellenére, hogy sem nagyfalat nem másztam még, sem a Yosemite-völgyben nem jártam.

2016 októberében érkeztünk meg a Völgybe. Már maga az elképesztő volt, amikor először megpillantottam az El Capitant, ezt a majd 1000 méter magas és 1500 méter széles meredek sziklát, a Yosemite óriását. Eszembe jutott az a sok legendás út, a Nose, a Salathe, a Dawn Wall… Hatalmasnak tűnt, lehetetlennek és egyben csábítónak. 

A nagyfalas mászásnak megvannak a szabályai.

A szabályokról való vitatkozás végigkíséri a nagyfal-mászás történetét, sőt magáét a Dawn Wallét is. Warren Harding mászta meg elsőként az El Capitant, de Royal Robbins élesen kritizálta azért, ahogyan megmászta és amennyi nittet használt.

Természetesen nem akartunk semmi ilyesmibe belefutni, jól akartuk megmászna a falat, úgy, ahogyan azt kell. Vagyis először mászunk, aztán jöhetnek a rögzített kötelek (1,200 méternyi kötélről beszélünk!). Hihetetlenül kalandos és elképesztően félelmetes volt.. Kevés tapasztalatom volt a nagyfalas felszereléssel, semmit nem tudtam a nagyfal-mászásról, és a partnerem Pavel sem sokat…De lelkes voltam és hittem abban, hogy valahogy sikerülni fog!És csodával határos módon így is lett! 4 napot töltöttünk a falon és biztonságban feljutottunk!

Már ekkor nagyon boldog voltam és azt hittem, a nehezén túl vagyunk. Most már csak dolgoznunk kell egy kicsit a nehezebb kötélhosszokon és kész, megvagyunk. Nem nagy ügy – legalábbi akkor azt hittem. Lassan kezdtem megbarátkozni a kitettséggel, jobban megismertem a felszerelést és Pavel remek partnernek bizonyult. 

Aztán kiderült, hogy messze alábecsültem ezt a sziklát. Ahogy néztem az egyes kötélhosszak nehézségi besorolását – tudva azt, hogy milyen utakat másztam már meg – a Dawn Wall egész könnyűnek tűnt. De Tommy és Kevin kemény fickók – a besorolásukon is látszik. Meg aztán, a Yosemiteben mászni egészen más, mint bárhol máshol a világon! A Yosemite előtt azt gondoltam, hogy annyi helyen másztam már a világon, hogy nem sok meglepetés érhet. Bárhol képes vagyok bászni, bármilyen sziklán, bármilyen áthajlásban. De a Yosemitehez különleges technika kell. A szikla nagyon csúszós, tökéletesen kiszámított lábmunka kell a sikerhez. Olyan lépéseket kell használni, amit normál nem is tekintenék lépésnek. Időbe tart, amíg az ember elhiszi, hogy képes megtartani magát rajtuk!

Rögzítettük a köteleket és eltelt egy hét. Teljesen padlót fogtam. Nem tudtam hogy másszak. Nem volt meg a megfelelő technika, nem éreztem a mozdulatokat, nem bíztam a lábamban, voltak lépések, amiket egyszerűen nem tudtam lépésként kezelni. Egy nagy előnyöm azért volt: tudtam, hogy nem lehetetlen az ügy, hiszen valakinek már sikerült!

Ez segített abban, hogy türelmesen keresgéljem a fogásokat és a lépéseket, hogy kitartsak, amíg egyszer csak össze nem állt minden. Sokat dolgoztam rajta. Két napot fenn voltunk a falon, dolgoztunk a mozdulatokon, aztán egy napra lementünk a 4-es táborba pihenni. Aztán kezdtük elölről. 

Végül – két hét kemény munka után – úgy éreztem, hogy felkészültem. Pihentünk pár napot és nekivágtunk. Hajnali háromkor indultunk, mert tudtam, hogy a meleg időjárás miatt 9 előtt be kell fejeznünk az első kilenc kötélhosszt. Utána a perzselő nap annyira felmelegyíti a sziklát, hogy lehetetlen lesz tovább mászni. Megcsináltuk és a nap hátralévő részében csak pihentem, próbáltam valahogy megfeledkezni a sajgó ujjaimról. A második nap délutánig nem tudtam elindulni. Négy kötélhosszig jutottam, aztán úgy döntöttem, hogy megállok, mert ezután következett az egész út legnehezebb kötélhossza, a 14.Tudtam, hogy pihennem kell, ha nm akarom, hogy kifogjon rajtam. 

A harmadik nap pihenéssel telt. Egy függőleges falon lógva nem sok mindent tud csinálni az ember. Olvatunk, ettünk, sokat aludtunk…volt egy napelemes töltőnk, hogy minden nap hírt tudjunk adni magunkról a telefonunkon. Remek érzés volt, hogy beszélhettünk a családunkkal, de a tudat, hogy az egész mászóvilág azt várja tőlem, hogy megmásszam ezt az utat kicsit nyomasztott. Nagyon nem akartam elrontani a negyedik napot, a 14. kötélhosszt. Hatalmas nyomás volt rajtam.

Nekiindultam a 14. kötélhossznak. Előtte kipihentem magam, mindennek tökéletesnek kellett volna lennie. Az ujjam szinte begyógyult, kicsit lehűlt a levegő, finom szél fújdogált. És ennek ellenére sem sikerült. Próbálkoztam, nem adtam fel, de az elejét sem sikerült megmászni. Csak a hetedik próbálkozásra jutottam túl az elején, de egy hajszálnyival a vége előtt megint lezuhantam. 

Kész. Tele voltam kétségekkel. Fogalmam sem volt, hogy meg tudom-e csinálni egyáltalán. 

Az 5. napon kicsit fáradtabbnak éreztem magam. Jobban fájt az ujjam. Ha ezt is számításba vesszük, akkor ugyan mi esély van rá, hoy ma sikerül, ami tegnap – pihentebben, kevésbé fájó ujjakkal – nem ment? Egyetlen esélyem volt: tökéletesen kellett másznom, az első pillanattól! Meg kellett szabadulnom a félelmeimtől, a kételyektől, a nyomástól. És sikerült. Elsőre meglett a 14. kötélhossz és másodikra még aznap este megcsináltam a 15-et. Este 10-kor elégedetten és boldogan pihegtem a falon. Tudtam, hogy menni fog. A 6. napon megcsináltam a 16-21. kötélhosszt. Mindet elsőre. A hetedik napon rossz időnk volt, ezért pihentünk. A nyolcadik napon meglett a 22-32. kötélhossz és délután 3-kor fent voltam a csúcson. 

Ha eszembe jut még most is remegés fog el. Soha semmi nem mozdított ki ennyire a komfortzónámból, mint a Dawn Wall. Kihívás volt, újdonság. Örülök, hogy bevállaltam. hogy nekivágtam az ismeretlennek, az újnak és hogy sikerült. Még mindig érzem, amit akkor érzetme. 

Köszönöm Pavel, Heinz és Christian! Sosem felejtem el a csúcson töltött pillanatokat!

A történethez hozzá tartozik, hogy néhány nappal később jött a hóvihar. Ahogy a nedves falat néztük rájöttünk, hogy A tökéletes pillanatban voltunk ott és a szezon véget ért. Legalábbis az idei. Viszlát Yosemite!

Forrás: http://www.adamondra.com/projects/dawn-wall

Fotók: Pavel Blazek