Cedar Wright a mászólegendára, Dean Potterre emlékezik
A 43 éves Dean Potter május 16-án életét vesztette egy bázisugró-balesetben a Yosemite Nemzeti Parkban. A Yosemite-völgy a sziklamászók Mekkája. Nem csak Észak-Amerika, de talán a világ leglegendásabb mászóterepe. Olyan, mint a szörfösöknek Hawaii északi partja. Egy hely, ahol az álmok valóra válnak és ahol legendák születnek.
Fotó: Cedar Wright
1998 elejét írtuk. Amolyan mindenre rácsodálkozó kölyök voltam hatalmas álmokkal: megmászni az El Capitant és a Half Dome-ot, a völgy két legnagyobb falát. Dean Potter volt az első, akibe belebotlottam. Egy szedett-vedett, ápolatlan, inas, szakadt, horgas orrú figura, tépett sortban és szakadt pólóban. A legendás 4-es táborban lakott egy sátorban és alkalmanként – némi illetményért cserébe – besegített a Yosemite Kutató és Mentőállomás munkájába.
Mi, sziklamászók, valahogy hajlamosak vagyunk arra, hogy otthagyjuk az állásunkat, beköltözzünk a kisbuszunkba vagy egy sátorba és ellegyünk szinte kenyéren és vízen csak azért, hogy minden nap mászhassunk. A sziklamászás nem az a sport, aminek a szabadidődben is mesterévé válhatsz. Teljes feloldódást, tökéletes odaadást kíván. Akkoriban talán senki nem testesítette meg jobban ezt a sajátos „dirtbag” etikát, mint Dean. Olyan volt, akár egy sziklamászó szerzetes, már-már a vallási fanatikusokra jellemző elszántsággal tolta és tolta kijjebb a határokat. Sokban hasonlítottunk egymásra. Mindketten amolyan rendszerellenes, fél-anarchista lélek-keresők voltunk, akiknek az enyhe depresszióra való hajlamát csak a meredek falak és az egész napos nehéz mászóutak tartják kordában. Miután kineveztem a kisteherautómat főhadiszállásnak gyorsan barátok lettünk. Vagy – még inkább – egy törzsből valókká váltunk.
A Rock Monkeys [Szikla Majmok] klán befogadott. A rákövetkező években szép csendben újabb fejezetekkel bővítettük a Yosemite szikláinak történetét. Ha a Rock Monkeys egy törzs, akkor Dean volt a törzsfőnök. Hatalmas szerencsém volt, hogy Dean a szárnyai alá vett. A gyors mászás olyan finomságaira tanított meg a Royal Arches, a Snake Dike vagy éppen az El Cap megszólózása közben, amiről álmodni sem mertem volna. Elképesztő türelmetlenség feszített mindkettőnket, ettől voltunk gyorsak, vagy talán vakmerőek. Dean ismertetett meg a slackline-nal is, hamarosan együtt egyensúlyoztunk a völgy meredélyei felett kifeszített kötélen. Visszatekintve azt mondom, hogy teljesen sajátos, de szinte utópisztikus életet éltünk.
A mi kis közösségünk Dean-t tartotta a Völgy legmerészebb mászójának, de ekkor még senki nem ismerte őt a gránit-szentélyünk falain kívül. Emlékszem, már akkor úgy éreztem, hogy valaminek történnie kell. Egyszerűen túl kivételes volt ahhoz, hogy a homályban maradjon. Túl nagyokat álmodott. Amiben mi a veszélyt és a lehetetlenséget láttuk, abban ő a kihívást és a lehetőséget.
A ’90-es évek végén, mikor néhány óra alatt gyorsasági mászásban megszólózta a Half Dome-ot egy olyan technikával, amire leginkább a „gladiátor-stílus” szó illene, minden megváltozott. Nagyon kockázatos, minden belefér, neki a falnak típusú szóló gyorsasági mászás volt. Ilyet még nem látott a világ és Dean egy csapásra a nemzetközi mászó média vitathatatlan mágneses erejévé vált. Volt, aki bolondnak tartotta – talán nem teljesen igaztalanul. Dean-ben sajátosan keveredett a hidegfejű sportoló és az impulzív, meggyötört művész. A „Sötét Varázsló” nevet is azzal érdemelte ki, hogy miközben már-már varázslatnak tűnt, amit a falon művelt, a tűnődés, az elmélyülés sem állt távol tőle.
Sok volt benne a kettősség és a hírnév még inkább kidomborította ezt. Aláírta a szponzori szerződéseket, közben meg gyűlölte az egész üzleti világot. Egyik pillanatban úgy tűnt, abszolút nem érdekli mit gondolnak róla mások, a másikban meg azon aggódott, hogy milyen képet festenek róla.
Volt mikor szinte szabotálta a saját karrierjét, talán mert titkon visszavágyott a korábbi élete egyszerűségéhez. Vegyük csak a 2006-os eseményeket, amikor hatalmas felzúdulást keltett azzal, hogy megszólózta a Delicate Arch-ot, ami nem csak védett természeti terület, de olyan híres, hogy Utah állam rendszámtábláit is ennek a sziklának a képe díszíti. Sok szponzor elpártolt tőle emiatt.
De hiába mutatott be a hatóságoknak, Dean túlságosan nagy név volt ahhoz, hogy sokáig szponzor nélkül maradjon. Új cégek jöttek, új szerződésekkel. Dean több nagyon merész új utat nyitott meg Patagóniában, elképesztően nehéz utakat teljesített kötél nélkül a Yosemite-ben, köztük a hírhedt Heaven-t is, amin egyetlen hiba és azon kapod magad, hogy zuhansz az alattad elterülő többszáz méteres mélységbe. A Yosemite highline egyik úttörőjeként számos vonalon először „táncolt” át biztonsági kötél nélkül és persze idővel lelkes bázisugró is lett.
Nem tudom hol lennék ma Dean nélkül. Egy kicsit mindig is bizonytalan voltam. Azokban a bizonyos első években, amikor együtt másztunk Dean jobban hitt bennem, mint én magamban. Lassan a magamévá tettem filozófiáját, miszerint a valóságot a hozzáállásunk teremti meg és az első lépés a legnagyobb álom megvalósításához az, hogy hinni kell annak lehetségességében. Dean-től kaptam életem legnagyobb ajándékát. Megtanított arra, hogy higgyek önmagamban.
Izgatottan, ugyanakkor némi irigységgel figyeltem, ahogy Dean profi kalandsportolóvá vált. Az járt a fejemben, hogy „Egy nap majd én is így fogok élni.” Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy valahogy nekem is sikerült. Dean ott volt mindenben, a korai évek szólózásaiban, gyorsasági mászásaiban és abban is, hogy profi sziklamászó lettem. Egy korszak kötődik a nevéhez, mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt számos mászóra. Hálás vagyok hogy ismerhettem a mászóvilág egyik igazi legendáját, fenegyerekét és hatjóerejét. Sajnálom, hogy ilyen korán hagyott itt minket.
Cedar Wright
Forrás:time.com
