Egy sor lélegzetelállító, kötél nélküli szabad mászás a világ legfélelmetesebb kötélhosszaiban olyasvalamit adott a sziklamászásnak, ami azelőtt még sosem volt: egy nevet, amit mindenki ismer. A falon egy igazi sztárral.

Fotó: Alex Honnold free solo – Sentinel 2011 © Pete Mortimer

A tél közepén járunk, Észak-Kaliforniában. Alex Honnold (30) a Yosemite-völgy felé tart 2002-es Econoline furgonjával, amit mászókörökben csak „pedofil furgon” néven ismernek. Feszes tempóban halad, a sebességgel igyekszik elütni a három órás út unalmát. Az édesanyja sacramentói házából indult a Völgybe, a helyre, ahol igazi sziklamászó lett belőle, és amit a mai napig a kedvenc terepeként emleget. „Legalább 70 százalékban az útra figyelek” – mondja a motorbőgés közepette. „Pisztáciát eszem, olvasok a telefonomon, sms-t írok. De egyébként rád való tekintettel most sokkal lassabban megyek! Amikor tegnap este jöttem, akkor tényleg csikorogtak a kerekeim. Szerintem elég vacak állapotban vannak.”

Ez az út bizonyos szempontból különleges. Holnap reggel „felsprintel” a Völgy leghíresebb csúcsára, az El Capitan-ra, hogy ott várja Tommy Caldwell-t és Kevin Jorgeson-t, akik három hete másznak a Dawn Wall-on. Honnold lesz a szurkolócsapat vezetője – olyan szerep ez, amihez Alex nincs hozzászokva. De a jó barátjáért, Caldwell-ért megteszi, pedig Tommy éppen arra készül, hogy – legalábbis átmenetileg – átvegye Alex-től az „Amerika legünnepeltebb mászója” címet.

Honnold azonban Honnold, akinek még egy ilyen feladatot is valami különlegesen drámai módon kell végrehajtani, pontosan úgy, ahogyan azt Caldwell-el kifőzték. A terv szerint a szokásos East Ledges útvonalon mászik fel: egy 120 méteres kiépített szakaszon, melyet egy 760 méteres meredek túraút követ. Mindezt Caldwell 21 hónapos kisfiával, Fitz-el a hátán, hogy a gyerek a csúcson várhassa az édesapját. De amikor a Patagonia-nál, Caldwell főszponzoránál megtudták a tervet, hirtelen mindenki bepánikolt. Becca, Tommy felesége, felhívta Honnoldot, hogy márpedig ennyi volt, a gyerek nem megy sehova. De Alex nem adja fel. „Tipikus PR szarság. Baromi idegesítő. Na pontosan ezért dolgozik ő egy irodában” – mondja a Patagonia képviselőjéről. „Mi bezzeg nem egy irodában kuksolunk, hanem tesszük a dolgunk!”

Ami az ő esetében – valljuk be – durva alábecslése a valós helyzetnek. Nem Honnold találta fel a kötél nélküli mászást, az már a sport születésétől jelen van. De előtte senki nem mert a világ legmagasabb, leghosszabb, legfélelmetesebb szikla-alakzatain egyedül, biztosítás nélkül próbálkozni, mindent a magabiztosságra és az egyéni képességekre bízva. Nincs kötél, egy mászócipőn és ziazsákon kívül nincs felszerelés, nincs B terv. Megcsúszol, leesel, meghalsz.

Fotó: Alex Honnold – Bugaboos, British Columbia, Canada © Jimmy Chin ( The North Face)

Honnold lett a mászósport arca, paradox módon pontosan azzal, hogy a sportnak ezt a brutális változatát űzi, ami egyszerűen elképzelhetetlen a rajongói számára, akik tökéletesen elégedettek azzal, hogy kockázatmentesen másszanak egy mászóteremben vagy egy jól biztosított sziklán. „Milliók akarnak miatta sziklát mászni” – mondja Peter Mortimer, a Sender Film tulajdonosa. A novemberben bemutatásra kerülő „Alone on the Wall” pedig további milliókhoz viszi el az üzenetet. Bámulatos tehetségével, lakonikus természetével, csípős humorával és a mellébeszélést nem tűrő hozzáállásával Honnold vonzóvá tette a sziklamászást (Közel 200 000 követője van a Facebook-on). Ő a sziklamászás koronázatlan királya.

Bár Fitz nem jön, engem azonban még mindig fel kell juttatnia valahogy az El Cap tetejére. Jumárokat használunk, olyan eszközöket, amik két rögzített kötélhez kapcsolódnak. Ha felfele tolod, akkor könnyedén csúszik. Ha lefelé húzod, akkor rögzül, és így fel tudod húzni magad a segítségével. Fűrészelő mozdulat, nem igazán fárasztó, ha az ember hozzá van szokva, de pokolian nehéz, ha még soha nem másztál így – mint például az én esetemben. Partra vetett halként vergődöm az East Ledges-en, de Honnold végtelenül türelmes. Tippeket ad, mintha ráérnénk, annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, a bénázásom miatt lehet, hogy nem tudja a csúcson várni Caldwell-t. Végre elkapom a ritmust. Másnap, a furgonban azért tesz egy csípős megjegyzést: „Hála Istennek, hogy minden várakozás ellenére azért feljutottál!”

Amikor felérünk a látvány pontosan olyan, mint amilyennek Honnold megjósolta: „a totális Gong Show”. Úgy 40 ember – családtagok, barátok, újságírók, bámészkodók – zsúfolódott össze a szikla tetején. Mindenki felismeri Honnold-ot, néhányan köszönnek, de senki nem akar nagy ügyet csinálni abból, hogy ő is itt van. Caldwell-re és Jorgeson-ra még mindig több órányi ujjbegyfogásokon át vezető út vár, úgyhogy félrehúzódunk és leülünk egy, a téli napsütésben fürdőző gránitdarabra. Honnold számtalanszor megmászta már az El Cap-ot, nagy teljesítményeket vitt véghez rajta és a mi mai mászásunk neki csak vicc. De az, hogy itt vagyunk 900 méteren, ahonnan a fenyőfák olyanok, akár egy terepasztal miniatűr díszletei, mégis hihetetlen boldogsággal töltik el. „Szeretem a mélységet” – mondja. „Szerintem sokan így vannak ezzel. A legtöbb felhőkarcolón van egy üvegpadlós kilátóterasz és az emberek imádjak az ilyen vacakságot. Annyi, hogy a legtöbb embernek nem gyakran jut ilyen élmény, nekem meg igen.”

Innen fentről szinte az egész völgy látszik. Egy 11 kilométer hosszú, gleccserek vájta árok, amelyet végig gránitfalak vesznek körül. Itt tanult meg a tinédzserévei végén sziklát mászni és aztán – alig néhány év radikális fejlődés után – itt írta újra a Yosemite-mászás történetét. Hans Florine-nal megdöntötték a Nose sebességi-rekordját 2 óra 23 perces idővel. Caldwell-el megmászták a Yosemite három nagyfalát, az El Cap-ot, a Mount Watkins-t és a Half Dome-ot, egymás után, 21 óra alatt.

Fotó: Alex Honnold – Half Dome

De a hírnevét a szólóinak köszönheti. Két héttel azután, hogy Tommy-val megcsinálták a „Nagy Hármast” Honnold visszament és megcsinálta egyedül, jórészt free-szólóban. Csak egy lépőszár volt nála, a kulcsmozdulatoknál ezzel akasztotta meg a nitteket. De 2008-ig kell visszamennünk ha Honnold eddigi talán legnagyobb „dobását” akarjuk felidézni: a Half Dome északnyugati falának free szólója. Ahogy beszélgetünk a Mercer-folyó túlpartján ott magasodik ez a hatalmas óriás. Képzeljük csak el, egy apró kis alak 600 méter magasan a gránitóceán közepén. Ahogy most készülő memoárjában írja: „ez volt a saját kis privát pokla”. Nem messze a csúcstól egy kristályos kis gránitdarabra bízta az életét, amit előbb meg kellett támasztania a jobb lábával ahhoz, hogy egyáltalán ráterhelhessen. A szinte biztos halálba vezető mozdulatban az egyetlen „B terv” egy ottfelejtett, rozsdás karabiner volt, amihez hozzáérintette a mutatóujját. Úgy okoskodott, hogy ha esetleg megcsúszna és megindulna lefelé, akkor majd valahogy belekapaszkodik. A lényeg az volt, hogy amíg nem hozza úgy a végszükség, addig ne használjon semmiféle eszközt a mászáshoz. „Nem akartam egy mozdulattal semmissé tenni a 600 méter, amit megtettem.” – mondja.

Honnold Sacramento-ban nőtt fel, néhány órányira a Yosemite-völgytől, de – bármily hihetetlen – a tinédzserévei végéig nemigen mászott sziklán. Szinte minden délutánját egy közeli mászóteremben töltötte és mászott. Biztosítópartnere az apja, Charles volt, aki főiskolai tanárként dolgozott. Ha éppen nem ért rá, akkor Alex egyedül boulderezett, órákat töltve egy-egy nehezebb kunszton, alig egy méterrel a föld felett.

Ahogy Honnold fogalmaz, a családi otthon melege, inkább fagypont körüli volt. A szülők csak a gyerekek kedvéért maradtak együtt, csak azután váltak el, hogy Alex és a nővére, Satasia, befejezték a középiskolát. „Ami nagy kár,” mondja „mert mindketten sokkal normálisabbak lettek a válás után.”

A tini Honnold szinte már betegesen félénk kölyök volt. A mindig rajta lévő kapucni egyszerre volt fal közte és a világ között, és biztonságot nyújtó komfort-objektum. Túl okos, túl kockafejű és túl unott volt ahhoz, hogy bármilyen csapatsport iránt lelkesedjen (az osztálytársai álmukban sem gondolták volna, hogy a világ egyik majdani legjobb sportolójával ülnek egy padban). Azt mondja nem az otthoni légkör miatt volt ilyen – akkoriban, állítja, fel sem fogta milyen elcseszett házasságban élnek a szülei – csak a szokásos „tini hülyeség” miatt. „Nem voltam jóképű, magas voltam és vékony – igazi kilátások és jövő nélkül. Az ember szeretne valaki lenni, szeretne kezdeni valamit az életével”.

Fotó: Alex Honnold

Ahogy telt-múlt az idő, a külseje magától változott. Ma 71 kiló acélkemény izom, finoman metszett állal, mély hanggal és olyan ártatlanul kisfiús külsővel, aminek ritkán látni párját a mászók között. Hatalmas barna szemei vannak, bájos, lefegyverző mosolya és árad belőle az a céltudatosság, ami a Berkeley első évében kezdett formálódni benne, amikor „néhány haver” először elvitte a Yosemite-be sziklát mászni. Közepesen nehéz utat választottak, amit ő könnyedén teljesített. Született tehetség, aki a mászóteremben szerzett erejét és technikáját szinte magától értetődő módon azonnal alkalmazni tudta a sziklán. A sok mászó mumusának tekintett magasság rá úgy hatott, akár a kábítószer. Felpörgette.

A Berkeley minden más szempontból katasztrofális választásnak bizonyult. Egyedül élt a család egyik barátjának a házában, messze a jó öreg középiskolás haveroktól. Annyira kívülállónak érezte magát, hogy többször eljátszott a gondolattal, hogy az egyik éjszakai sétáján a campus körül felmászik a koli falán, bemegy egy üresen álló szobába és elemel egy számítógépet. „Könnyedén menne” – gondolta, „és legalább történne valami izgalmas velem!”.

„Egy kicsit szociopatán hangzik.” – vetem közbe.

„Többen megkérdezték, hogy nem vagyok-e szociopata, vagy Asperger-szindrómás” – válaszolja.

A sziklamászásban aztán – szerencsére – megtalálta a vágyott kalandot és fizikai kihívást. A végső lökést egy családi tragédia adta. Az első egyetemi évét követő nyáron az édesapja szívinfarktust kapott a phoenix-i repülőtéren. „Azóta is, ha a US Air-rel utazok mindig eszembe jut, hogy a picsába ezzel a reptérrel! Ahogy átsétálok a terminálokon az jár az eszemben, hogy milyen szörnyű lehetett itt meghalni!”.

Az édesapja életbiztosítása adott némi anyagi biztonságot és halálával megszűnt a nyomás is, hogy elvégezze az iskolát, így Honnold kölcsönvette a család furgonját (az Econoline elődjét) és belecsapott a nomád dirtbag életformába. Havi 300 dolláros keretből gazdálkodva ment a jó idő után: Yosemite-völgy, Bishop a Sierra Nevadában, Joshua Tree Dél-Kaliforniában, Zion Utah-ban. Miután a furgon kilehelte a lelkét biciklivel folytatta az utat, úgy, ahogy a 30-as – 40-es évek kemény európai alpinistái, akik biciklivel járták az Alpok útjait. „Az első szezonom Bishop-ban azzal kezdődött, hogy leesett 1 méter hó” – meséli. „A tábor kiürült, mindenfelé csak a sátrak helyeit lehetett látni. Csak én maradtam, a sátram és a bicajom. Három hétig voltam ott. Reggelente egy muffin és néhány korty jeges víz jutott, ahogy a hó megolvadt a kulacsomban. Nem volt könnyű.”

Az ilyen helyek segítettek Honnold-nak abban, hogy a szólózáshoz kellő mentális képességeket – az önbizalmat és az önellátás képességét – még jobban ki tudja aknázni. Gyakran mászott partner és kötél nélkül. Kicsiben kezdte. 100, de lehet hogy 1000 közepesen nehéz utat is megmászott, hogy megszerezze azt a fajta magabiztosságot, ami ahhoz kell, hogy az ember nekivágjon egy nehezebb útnak, amiből nincs visszaút ha egy fogás vagy lépés nem a terv szerint sikerül. „Sosem az motivált, hogy na, én most a legbrutálabb dolgokat fogom megcsinálni! Inkább az, hogy képes vagyok valamire, amire mások nem. Kötelességemnek érzem kipróbálni, hogy vajon ez meddig visz el.”

2007-ben, két év dirtbagezés után, megmászott kötél nélkül kettőt a Yosemite főbb útjai közül. Az Astroman és a Rostrum után lett belőle igazi sztár-mászó, amikor free-szólóban lenyomta a zioni homokkő formációt, a Moonlight Buttress-t, majd – még nagyobb ünneplés közepette – a Half Dome-ot. A The North Face felvette a szponzorált mászók listájára és az évi 20 000 dollár körüli összeg több mint elég volt ahhoz, hogy fedezze Honnold nem túl nagy igényeit. És persze jöttek az egzotikus helyek is. Az igazi hírnév három év múlva érte utol, amikor a 60 Minutes-ben Lara Logan visszafojtott lélegzettel közvetítette élőben Honnold szólóját a Yosemite-völgy Sentinel-jén.

Sufferfest2Fotó: Sufferfest 2

Mára hivatalosan is média-sztárrá avanzsált. Egy hónappal a mi kis Dawn Wall projektünk előtt telt házzal ment a manhattani Symphony Space moziban a Cedar Wrighttal közös Sufferfest 2. dokumentumfilmjük promója. A vetítési után kígyózott a sor a Broadway-on, tele főleg huszonéves srácokkal és lányokkal. Voltak, akik órákat vártak egy atomgrammra és egy szelfire. „Imádtam, amikor kilátszott a feneke!- mondja az egyik lány a barátnőjének, a film egyik jelenetére utalva, amikor Honnold elesik a biciklivel és kiszakad a nadrágja. „Nagyon fehér a bőre” – válaszol a barátnő. „Úgy hallottam, hogy sosem veszi le a pólóját.”

A vetítés alatt a mászók várakoznak. Wright próbálja felpörgetni Honnoldot a filmet követő beszélgetésre, mert a terem tele van fontos TV-s személyiséggel. Ki gondolta volna ezt akkor, amikor Bishop-ban fagyoskodott a saját privát démonjaival küzdve? Walter Bonatti jut eszembe, az 1950-es – 60-as évek nagy alpinista szólósa – Honnold egyik példaképe – aki minden egyes nagy mászásról azt mondta, hogy az igazi küzdelem önmagunkkal zajlik.

„Emlékeztet valakire” – mondja Wright Honnold felé bökve. „Mindig minden a bizonyításról szól. Alex folyamatosan az anyjának akar bizonyítani, meg akarja mutatni, hogy tényleg elég jó.”

„Fura, mert mára az anyukám lett a legnagyobb rajongóm” – válaszol Alex.

„Ja. ’Nagyon ügyes vagy, de tudom, hogy többre vagy képes’.” – horkan fel Wright. „Nem semmi egy anyja van!”

„Hát igen.” – mondja Honnold, vigyorogva.

Dierdre Wolownick (a válás óta újra a lánykori nevét használja) egy halkszavú, elegáns, de acél-kemény asszony. Honnold szerint az édesanyja „félelmetes”, pontosan ugyanolyan fegyelmezett és céltudatos, mint a fia. Nemrég ment nyugdíjba ugyanarról a közösségi főiskoláról, ahol Alex apja is tanított, művészi szinten zongorázik, két útikönyvet és két regényt is írt.

Wolownick  – a saját, egész embert követelő életével elfoglalva – eleinte nem igazán foglalkozott a fia mászásaival. Miután azonban a szaklapok elkezdtek írogatni róla előkerült a mama is, mint a fia legnagyobb támogatója és rajongója. „Várj, amíg meglátod a nappalinkat! A Hírességek Csarnoka – csak rólam! Egy kicsit mintha átesett volna a ló túlsó oldalára. Évekig a nővérem volt a kedvenc, mert ő befejezte a főiskolát és szépen éldegélt, míg én csak egy furgonban élő hajléktalan voltam.”

A fia hatására Wolownick (64) az ötvenes évei végén megtanult sziklát mászni. Gyakran megfordul a sacramentói mászóteremben, ahol Honnold is edz, amikor éppen otthon van, hétvégente pedig gyakori vendég a közeli sziklákon. Az elmúlt három évben a születésnapján Honnold mindig a High Sierrába vitte – nehéz, de nem túl technikás utakra. Képes az összeesés széléig hajszolni az édesanyját. Egyszer például kénytelen volt a fia hátizsákjába kapaszkodni, hogy a zuhogó esőben és vaksötétben valahogy le tudja vonszolni magát a hegyről. „Mindegyik úton vezettem, vigyáztam rá, végighízelegtem az egész túrát, ő meg majd’ bele halt! Hihetetlen!” – mondja Honnold.

De Wolownick nem bánja, mert ezek az élmények hozzájárultak ahhoz, hogy újra belevágjon az írásba. „Az, hogy a gyerekedre kell bíznod az életedet olyan élmény, ami normál életkörülmények között ritkán adatik meg” – írja az egyik cikkében. „A mászáshoz szükség van erre a bizalomra, ilyenkor minden mást félre kell tenni.”

Megkérdezem Honnold-ot: „Meg tudnád tartani, ha zuhanni kezdene?”

„Valószínűleg.” – válaszolja. „Majdnem biztos.”

Egy nappal azután, hogy a Dawn Wall-on várta Caldwell-t Honnold ott találja magát, ahol két nagy projekt között általában szokta: a Yosemite-völgy egyik parkolójában ücsörög pizsamában, müzlit eszik és kihasználja, hogy épp van térerő. Próbál mászópartnereket találni.

Mire végzünk a reggelivel talál is öt társat, aki benne van némi délutáni boulderezésben. Honnold egy bizonyos boulder-problémát szeretne megoldani, a Dream Snatcher-t, amin többször is kudarcot vallott idén ősszel. „Át kéne vennem a pizsimet” – mondja.

Úgy tűnik, a Dream Snatcher jelenleg mindenki képességeit meghaladja, az egy Honnoldét kivéve. Ugrik egyet és máris ott lóg a sziklán. A lábai a levegőben, a kezével szabad szemmel szinte láthatatlan fogásokon kapaszkodik. „Szörnyű ujjbegyfogás” – mondja. Aztán – mielőtt még a gravitáció erői működésben lendülnének – valahogy feltolja magát, az egyik kezével megragad egy pikkelyt, majd a másik kezét is fellendíti és addig nyújtózkodik, mígnem sikerül a lábát is rátenni egy lépésre, amiből aztán indíthatja a következő mozdulatsort. Mintha egy jól begyakorolt koreográfia szerint mozogna: jobb térd kifordít, bal boka befordít és így tovább. A boulder-probléma kulcsmozdulata különösen izgalmas. „Na ilyenkor érzi úgy az ember, hogy tényleg menő mászó” – mondja Honnold.

Persze, ami Honnold-ot tényleg menővé teszi, az a mentális aspektus, hogy képes összezsugorítani a legkeményebb, biztosítással még mászható út és a biztosítás nélkül szívesen megmászott út közötti távolságot. „Alex elszántságának nincs párja” – mondja Caldwell. A hozzáértők megjegyzik, hogy Honnold technikai tudása elmarad Caldwell-étől, az ereje messze van Chris Sharma vagy az ifjú cseh titán Adam Ondra már-már félelmetes erejétől. De vajon elég lenne Sharma vagy Ondra emberfeletti ereje ahhoz, hogy free-szólóban megmásszák a veszedelmes Half Dome-ot, hogy a halál torkában végrehajtsanak egy nehéz mozdulatot, amit „normál” körülmények közt sem egyszerű kivitelezni? Sosem fogjuk megtudni, mert ők ilyesmivel nem is próbálkoznak – a kudarc következményei túlságosan kívül esik a komfortzónájukon. Honnold boulderezésében az a szép, hogy ugyanolyan játszi könnyedséggel mászik kötél nélkül 4, mint 350 méteren.

Csábító a gondolat, hogy azt mondjuk: Honnold-ban nincs félelem. De nem teljesen erről van szó. Inkább arról, hogy a félelmét felülírja a saját képességeiben való hit. „Ha azt gondolja, hogy meg tudja csinálni, akkor meg is tudja csinálni” – Wolwonick így fogalmaz. A magabiztosság pedig gyakran a sok fájdalmas gyakorlásnak és a körültekintő tervezésnek köszönhető.

Mielőtt 2014-ben egy bámulatos free szólót nyomott volna az El Sendero Luminoso-n – egy 460 méteres, sima mészkőfalon – napokat töltött azzal, hogy megtisztítsa az utat a növényektől, és hogy újra és újra begyakorolja – kötéllel – a mozdulatokat. Csak ezután nyugodott meg annyira, hogy nekivágjon a hegynek biztosítás nélkül. „Félelmetes ötletből szép lassan izgalmas projekt lett” – mondja abban a kisfilmben, amit Wright készített a mászásról. Nekem viccesen csak annyit mond „Egy igazi adrenalin junkie vagyok.”.

Honnold a boulder közepén járhat, amikor valaki felkiabál neki: „Hé, Alex! Ha meghalsz én kérem a furgonodat!”. Sokszor hall ilyesmit és rögtön védekezni kezd: „Egy szólós sem abba halt bele, hogy megpróbált valami nagyon brutált megmászni. A legdurvább szólósok közül is csak 1-2 halt meg szólózás közben, véletlen baleset miatt. Mindenki azt hajtogatja, hogy milyen veszélyes a szóló. Mire én általában azt válaszolom, hogy mégsem ebbe halnak bele az emberek.” Caldwell hasonlóan nyilatkozik: „A túlzott magabiztosság nagy tettekre sarkall, de a végén akár meg is ölhet.”

Sokakhoz hasonlóan Caldwell is próbálta összerakni miért olyan Honnold, amilyen. „A legtöbbünket az érzelmeink irányítják. Ha valami vonz, akkor igyekszünk felé haladni, ha pedig félünk, akkor igyekszünk menekülni. De úgy tűnik, Alex úgy uralja az érzelmeit, ahogyan a rádiót az autóban. Ha túl hangos a zene, akkor fogja magát, lehalkítja és vezet szépen tovább.”

Tudja vagy sem, ezzel szinte tökéletesen megfogalmazta azt, amit a buddhizmus vall a tökéletes nyugalom állapotáról. Honnold szintén valami hasonlót mondott a Sufferfest 2-ben: „A szenvedéssel az a helyzet, hogy arra nem kell gyakorolni. Csak csinálod. Azt hiszem, egyre jobb vagyok benne. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek tűnik.”

„Az előző szezonban, amikor Patagóniában jártam, többször megfordult ez a fejemben” – mondja Honnold, ahogy épp az ebédünket majszoljuk az El Cap-on. „Hat óra, a hátadon egy 25 kilós hátizsák. Bizony fáj. Nagyon kényelmetlen. Közben viszont végig az járt az eszembe, hogy ennél csodálatosabb élmény át sem lehet élni ezen a földön! Elképesztő! Mindegy, hogy jó vagy rossz egy adott élmény, a lényeg mindig az, hogy ott legyél és történjen veled valami.”

Egy perccel később jön a csattanó is: „Azt hiszem, megvilágosodtam, haver! Csak eddig fogalmam sem volt róla.”

Fotó: Alex Honnold – Vanlife

A Völgyben töltött utolsó esténken a furgonban költjük el a vacsoránkat, ami egyébként egy barát kocsifelhajtóján parkol, néhány kilométerre a Yosemite-től. A furgonon látszik az a 250 valahányezer kilométer, amit beletettek. Pont olyan, mint egy kocsi, amiben valaki eszik, alszik, él. A hátsó ülés már rég áldozatául esett a mindennapokhoz szükséges alapfelszerelések gondosan megválogatott halmának. Egy ilyen zsebkendőnyi helyen a kis kempingfőző, amin épp a sajtos makarónink melegszik pont kellemesen melegít ezen a hűvös estén. „Imádom” – mondja. „Ha éhes vagy, nem igazán van szükséged ínyencségekre. Olyankor jó egy kis kaliforniai paprika meg sajtos makaróni!” Ovo-lakto vegetáriánusként (vagyis a tojás és a tejtermék jöhet) beleszór némi kendermagot a kajába, csakhogy a proteinbevitel is meglegyen. Kísérletképpen – mondja – néha szardíniát is tesz bele. „Környezeti szempontból a legkevesebb kárt a szardínia fogyasztásával okozod és ráadásul tele van hasznos tápanyaggal.”

Paradox módon ez, az ökológiai lábnyomára kínosan odafigyelő fickó kiváló reklámarcnak bizonyult. Felbukkant már a Range Rover, a Squarespace, a Citigroup, sőt a Dewar’s reklámjaiban is. Ez utóbbi különösen fura, ha számításba vesszük, hogy Honnold megrögzött antialkoholista. A dolog persze sosem magáról a termékről szól, hanem arról, hogy Honnold végtelen szabadságával és lenyűgöző bátorságával próbáljanak eladni valamit. Ami pedig a pia-reklámot illeti, pontosan úgy intézi el, ahogy egy igazi gazdasági szakember tenné: „Senki nem fog hét karton whiskey-t venni, csak azért mert látott egy hirdetést. Legfeljebb annyi hatásom van, hogy az emberek átállnak a vodkáról a whiskeyre. Bizonyos szinten sokkal rosszabbul érzem magam a ruha-reklámok miatt, mert azok arról szólnak, hogy ’Gyerünk! Vásárolj!’ közben meg semmi szükséged új cuccokra.”

Vannak azonban határok, amiket nem hajlandó átlépni. Nemrégiben mondott nemet egy nagy üdítőgyárnak, ami hatalmas összeget kínált egy reklámkampányért. („Az üdítőital szörnyű dolog!” – mondja) A lelkiismeretét pedig azzal nyugtatja, hogy az éves jövedelme egy részét a Honnold Alapítványnak adja, ami megújuló-energia projekteket támogat. Az elmúlt három évben évi 50 000 dollárt adott az alapítványnak, ami a profi mászók körében is irigylésre méltó éves jövedelmének nagyjából a harmadát teszi ki. „A nővérem közösségi programokkal foglalkozik Portland-ban, hogy a világ jobb hely legyen. Én meg annyit keresek egy két napos reklám-forgatáson, amennyit ő öt év alatt, ami nevetséges! Az alapítvánnyal próbálom némileg ellensúlyozni ezt az aránytalanságot.”

Fotó: Alex Honnold © Jimmy Chin ( The North Face)

Az idei év azonban más lesz. Honnold nemrégiben írt alá egy hat számjegyű szerződést a The North Face-szel, ami még ő maga sem tudott egészen felfogni: „Öt éves, profi sportoló-stílusú szerződés – azta!” A pénz is jól jön majd, mert életében először Honnold kölcsönt vett fel, hogy megvegye a nagymamája házát a kaliforniai Tahoe-tónál.

Másnap reggel bepakolunk a furgonba és elindulunk Sacramento-ba. Ahogy rákanyarodunk a Wolownick házhoz vezető útra Honnold bejelenti, hogy 5 vagy 6 perccel – attól függ, hogy a tankolást hogy számoljuk – megdöntöttük a Yosemite-Sac közti egyéni rekordját. Egy gyors terepszemle után („Otthon, édes otthon…Nézd csak, anyám végre feladta a kertészkedést, miután a gyerekei annyit nyaggatták a Föld vízkészletének pazarlása miatt”), beülünk a konyhába.

Miközben Honnold végigpörgeti az e-maileket a laptopján Wolownick megmutatja nekem azt a négy mászócikket, amit az elmúlt néhány évben publikált. Van köztük olyan is, ami az anya-fia témát dolgozza fel. Bármennyire nagylelkűen mondogatja is, hogy az édesanyja mekkora szerepet játszott abban, hogy azzá lett aki, az azért egyértelműen látszik, hogy Honnold-nak elege van abból, hogy ő a sztár-csemete. Fogadkozik, hogy legközelebb ha egy magazin cikket akar írni róla, akkor azt mondja majd: „Megadom az anyám elérhetőségét ’Tessék, Dierdre, a tied a lehetőség!’”. Végül mindenki nyugovóra tér: én a vendégszobában, Honnold pedig a ház előtt parkoló furgonban.

Nem sokáig fog már a furgonban lakni. Arra készül, hogy hozzátold egy keveset a Tahoe-tói házhoz, téliesíti és tisztességes otthont varázsol belőle. Úgy tűnik, lassan kezd felnőni a saját mászó rezüméjéhez. Ahogy az ex-barátnője Stacey Pearson mondta, Alex mindig ironikus öntudattal beszél a „saját személyes fejlődéséről”. Úgy tűnik ebben a személyes fejlődésben Pearson nem volt benne. A szakítás oka a lány szerint az volt, hogy Honnold nem állt készen arra, hogy elkötelezze magát. „Mászóként nagyon magabiztos” – mondja. „De nem tudom mennyire magabiztos emberi lényként. Szerintem Alex egyszerűen fél attól, hogy sebezhetővé váljon, hogy megnyissa magát egy másik ember előtt.”

A szakítás után Honnold „belevetette magát az életbe” és tette mindezt nagyon racionális, mondhatni hideg fejjel: „Nagyon őszinte voltam. ’Figyelj, nem fogunk randizni, soha többet nem találkozunk, de ha egy kis szórakozásra vágysz, akkor tessék, itt vagyok!’ A legtöbb csajnak bejött.” A Sufferfest 2 bemutatója előtt a Symphony Space-ben akárhányszor meglátott egy csinos lányt mindig felcsillant a szeme. „Volt egy pár jó csaj, de most nincs erre energiám.” – mondta.

Tavaly, a mozgalmas magánélet mellett – azóta egyébként talált magának valakit, akivel állítólag komoly a dolog – mászó-projektek szempontjából aránylag csendes évet zárt. Az egyetlen kivételt egy ambiciózus patagóniai út jelentette, amikor is ő és az ismert fiatal alpinista, Colin Haley megpróbálták egy menetben megmászni a Cerro Torre négy csúcsát. 75 méterre a csúcstól kénytelenek voltak feladni a metsző, fagyhalállal fenyegető szél miatt. „Egy olyan embernek, mint én, aki a Yosemite szikláihoz van szokva egyszerűen eszébe sem jut, hogy az időjárás miatt meg is lehet halni. Ez elég durva!” (Bár nem tartja magát alpinistának két évvel ezelőtt Patagóniában Caldwell-el megcsinálták a Fitz Roy traverzt egyetlen, négy napig tartó menetben. Ez volt az első sikeres traverz, amiért meg is kapták az alpinista világ legmagasabb elismerését a Piolets d’Or-t.)

Fotó: Fitz-Traverse – Alex Honnold és Tommy Caldwell © Austin Siadak

Honnold szerint a 2016-os év mozgalmas lesz. Folynak a tárgyalások az Animal Planet csatornával egy háromrészes sorozatról, ami Wright és Honnold kalandjait örökítené meg a világ körül. De ezen kívül is vannak még nagy tervei. Biztos jön néhány ambiciózus free szóló. Tulajdonképpen eldöntött tény, hogy visszamennek Haley-vel Patagóniába és újra megpróbálják a Cerro Torre projektet. Lehet, hogy még azt is hagyja, hogy a North Face mászó-mentorok, Conrad Anker és Jimmy Chin rábeszéljék az észak-indiai Thalay Sagar csúcsra, ami tele van olyan potenciális veszélyekkel – lavinák, gleccserszakadékok – amivel egy Alex féle sziklamászó ritkán találkozik. „Elég ciki lenne beleesni egy gleccserszakadékba. De nagyjából elfogadtam, hogy akár így is véget érhet az életem. Megtörténhet.”

Egy dolog nem változott az évek során. Az, hogy Honnold kristálytisztán, hideg fejjel gondolkodik a munkájából fakadó kockázatról: „Hívhatod buddhista hozzáállásnak, vagy aminek akarod.” – mondja. A mászás, ami oly sokat adott neki egy pillanat alatt el is vehet mindent.

Hogy mi a titka? Miért tud szemrebbenés nélkül a mélybe nézni?

„Mert leszarom.” – itt megáll egy pillanatra…”Jó, csak vicceltem. De azt hiszem, a tárgyilagosságnak nagy szerepe van benne.”

Elfogadom, amit Honnold mondott, de azért hagyom, hogy az utolsó szó Wolownick-é legyen: „Amikor a fényképe elkezdett felbukkanni a magazinokban és hallottam, hogy miket csinál – meséli ebéd közben, miután a fia már visszatért a Yosemite-völgybe – megfordult a fejemben, hogy amikor kilép az ajtón minden alkalommal benne van a pakliban, hogy akkor láttam utoljára. De ha valamikor – jövőre, idén, bármikor – egy koporsóban hozzák majd haza akkor is igaz az, hogy amit átélt az 50 életre is elegendő lenne.”

Forrás: Men’s journal

REEL ROCK 10 FILMEK

Bemutató partnerek

VISSZA