A páros, aki történelmet írt: a Dawn Wall első szabad megmászói

Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson teljesítette küldetését: sikerült szabadon megmászniuk a Dawn Wallt. 

Tizenkilenc nappal azután, hogy elindultak a mászósport egyik legnehezebb kihívásának leküzdésére, Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson elérte a Yosemite 900 méteres sziklájának, az El Capitannak a tetejét mégpedig úgy, hogy szabadon mászták meg a híres-hírhedt Dawn Wallt.

Caldwell és Jorgeson délután hatra ért a szikla tetejére, ahol 40 fős fogadóbrigád várta őket. A családtagok, barátok, és persze riporterek hátulról, egy 13 kilométeres gyalogtúrával közelítették meg a szikla tetejét. 

Ezzel beteljesült Caldwell álma, aki hét évvel ezelőtt döntötte el, hogy megpróbálkozik ezzel a sziklafallal, amit a legtöbben túl meredeknek és túl veszélyesnek tartottak ahhoz, hogy egyáltalán próbálkozzanak itt a szabadmászással.

„Nem azért küzdünk, hogy meghódítsuk” – posztolta Jorgeson a Twitteren 610 méter magasból. „Egy álmot jöttünk valóra váltani.’

A mászóvilág a kezdetektől nyomonköveti a párost. De ahogy egyre feljebb jutottak, ahogy egyre nehezebb szakaszokat győztek le, a médiaérdeklődési is nőtt: mind több és több nézőt fogott meg az, ahogyan a páros ezen a legyőzhetetlennek tűnő sziklafalon kapaszkodik felfelé, többszáz méter magasan.

A vörös vonal mutatja az utat, amelyen Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson megmászta a Yosemite El Capitanjának Dawn Wall nevű útját.

A szabad stílusú mászás azt jelenti, hogy a sziklamászó segédeszköz használata nélkül kapaszkodik fel a szikla természetes formációin. Eszközt és kötelet csak a zuhanás megakadályozására használ. A körülbelül 915 méter magas Dawn Wall 32 kötélhosszból áll.

Caldwell és Jorgeson célja az volt, hogy mind a 32 kötélhosszt megmássza úgy, hogy közben nem zuhan vissza és nem tér vissza a földre. Ha valamelyikük az egyik kötélhosszban lezuhan, akkor azt a kötélhosszt az elejétől újra kell kezdenie. 

December 27-én indultak el azzal az elhatározással, hogy addig maradnak a falon, amíg nem sikerül mindkettőjüknek teljesíteni a 32 kötélhosszt. Három 2×1 méteres „portaledge” [függőágy] szolgált alaptáborként, melyet nejlonkötelek és nittek segítségével rögzítettek a meredek gránitfalhoz. Reggelire teljes kiőrlésű bagelt ettek krémsajttal, kaliforniai paprikával, uborkával és szalámival vagy lazaccal. Esténként whiskyt kortyolgattak. Pár naponta az egyik barátjuk felkapaszkodott a 366 méternyi kötélen, hogy friss vizet és élelmet vigyenek nekik.

Az első hat nap gyorsan elrepült: 14 kötélhosszal végeztek ezalatt, köztük néhánnyal az út legnehezebb kötélhosszai közül. A korábbi próbálkozásaik során még sosem jutottak túl a 12. kötélhosszon. Amikor január 1-én mindketten leküzdötték a 14. kötélhosszt is, úgy tűnt, hogy most végre sikerülhet.

A 14. kötélhossz után a tapasztaltabb mászó, a 36 éves Tommy Caldwell magasabb fokozatba kapcsolt. A következő hét napban egyik kötélhosszt nyomta le a másik után. Két héttel az indulás után Caldwell kimászta az első 20 kötélhosszt, ami után már sokkal könyebb szakaszok vártak rá. 

A 30 éves Jorgeson viszont nem bírt túljutni a 15. kötélhosszon. Tíz egymást követő napon próbálkozott, de nem sikerült. Az idő fontos szerepet játszott, hiszen minél tovább maradtak a falon, annál valószínűbb volt, hogy az időjárás megváltozik és lekényszeríti őket a falról. Jorgeson agyonkötözött, vérző kezében volt a lehetőség, hogy sikerrel járjanak. Jorgesonnak mindeközben még azzal a tudattal is meg kellett küzdenie, hogy ő tartja fel a társát. Ha rövid időn belül nem tudja teljesíteni a 15. kötélhosszt akkor Caldwellnek dönteni kell hogy folytatja-e egyedül.

„Azt akarom, hogy együtt csináljuk meg!” – mondta Caldwell a 13. napon. „Ennek így kell lennie. Nem lenne jó érzés Kevin nélkül végigcsinálni. Ennél rosszabbat elképzelni sem tudok!”

Január 9-én aztán megtört a jég és Jorgesonnak is sikerült a 15 kötélhosszt teljesítenie. A siker új erőt adott a csapatnak, Jorgeson szinte szárnyakat kapott. Azt mondja, hogy valamiféle megszállottság vett rajta erőt, utol akarta érni a társát a 20. kötélhossznál. Úgy mászott, mintha kergetnék.

„Hét nap és 11 próbálkozás után végre véget ért a küzdelmem a 15. kötélhosszal” – írta Jorgeson az Instagramon. „Nehéz szavakba önteni milyen érzés. Sok nehéz szakasz vár még rám, de elszántabb vagyok mint valaha. Megmászom!”

Hétfőre mindketten elérték a Wino Tower-nek nevezett párkányt. Alattuk az El Capitan legnehezebb 610 métere. A hátralévő két nap már sétagalopp volt ahhoz képest, ami mögöttük állt. 

Jorgeson (balra) és Caldwell egy „portaledgben” 457 méter magasan. Kényelmi szolgáltatások? Egy kávéfőző és a napelemes töltőn lévő iPhone.

El Cap: Amerika legnagyobb sziklája

A Dawn Wall az El Cap legmeredekebb, legmagasabb és legsimább szakasza – a monolit egyik legismertebb része.

1970-ben Warren Harding és Dean Caldwell (Csak névazonosság, nem rokona Tommynak) mászták meg először mesterségesen a „Kora reggeli napfény falát” vagyis a Dawn Wallt. A mesterséges mászás vagy trepnizés azt jelenti, hogy a falba csatolt nejlonlétrákon mászik fel valaki a sziklán.

Teljesítményükkel Harding és Caldwell bekerültek a híradásokba. 22 napig éltek a falon, függőágyban aludtak, ki tudja hény üveg bort fogyasztottak el közben és – amikor egy négy napig tartó vihar csapott le a sziklára – elutasították a Nemzeti Park mentőcsapatának segítségét.

1970-ben hatalmas teljesítménynek számított ha valaki feljutott az El Capitan tetejére – bármilyen stílusban is sikerült az neki. A maihoz képest az akkori technika, felszerelés és stílus meglehetősen kiforratlan volt. 1970-ben senki nem is álmodhatott arról, hogy egy nap szabad stílusban is meg lehet majd mászni az El Capitant.

A sors furcsa játéka, hogy a Dawn Wall újra a híradások középpontjába került azzal, hogy Tommy Caldwell és Kevin Jorgeson nem csak egyszerűen fel akart jutni a monolit tetejére, hanem a lehetetlennek tűnő szabad stílusban akarta azt megmászni.

December 27-én indultak el azzal az elhatározással, hogy addig maradnak a falon, amíg nem sikerül mindkettőjüknek teljesíteni a 32 kötélhosszt. Három 2×1 méteres „portaledge” [függőágy] szolgált alaptáborként, melyet nejlonkötelek és nittek segítségével rögzítettek a meredek gránitfalhoz. Reggelire teljes kiőrlésű bagelt ettek krémsajttal, kaliforniai paprikával, uborkával és szalámival vagy lazaccal. Esténként whiskyt kortyolgattak. Pár naponta az egyik barátjuk felkapaszkodott a 366 méternyi kötélen, hogy friss vizet és élelmet vigyenek nekik.

Az első hat nap gyorsan elrepült: 14 kötélhosszal végeztek ezalatt, köztük néhánnyal az út legnehezebb kötélhosszai közül. A korábbi próbálkozásaik során még sosem jutottak túl a 12. kötélhosszon. Amikor január 1-én mindketten leküzdötték a 14. kötélhosszt is, úgy tűnt, hogy most végre sikerülhet.

A 14. kötélhossz után a tapasztaltabb mászó, a 36 éves Tommy Caldwell magasabb fokozatba kapcsolt. A következő hét napban egyik kötélhosszt nyomta le a másik után. Két héttel az indulás után Caldwell kimászta az első 20 kötélhosszt, ami után már sokkal könyebb szakaszok vártak rá.

A 30 éves Jorgeson viszont nem bírt túljutni a 15. kötélhosszon. Tíz egymást követő napon próbálkozott, de nem sikerült. Az idő fontos szerepet játszott, hiszen minél tovább maradtak a falon, annál valószínűbb volt, hogy az időjárás megváltozik és lekényszeríti őket a falról. Jorgeson agyonkötözött, vérző kezében volt a lehetőség, hogy sikerrel járjanak. Jorgesonnak mindeközben még azzal a tudattal is meg kellett küzdenie, hogy ő tartja fel a társát. Ha rövid időn belül nem tudja teljesíteni a 15. kötélhosszt akkor Caldwellnek dönteni kell hogy folytatja-e egyedül.

„Azt akarom, hogy együtt csináljuk meg!” – mondta Caldwell a 13. napon. „Ennek így kell lennie. Nem lenne jó érzés Kevin nélkül végigcsinálni. Ennél rosszabbat elképzelni sem tudok!”

Január 9-én aztán megtört a jég és Jorgesonnak is sikerült a 15 kötélhosszt teljesítenie. A siker új erőt adott a csapatnak, Jorgeson szinte szárnyakat kapott. Azt mondja, hogy valamiféle megszállottság vett rajta erőt, utol akarta érni a társát a 20. kötélhossznál. Úgy mászott, mintha kergetnék.

„Hét nap és 11 próbálkozás után végre véget ért a küzdelmem a 15. kötélhosszal” – írta Jorgeson az Instagramon. „Nehéz szavakba önteni milyen érzés. Sok nehéz szakasz vár még rám, de elszántabb vagyok mint valaha. Megmászom!”

Hétfőre mindketten elérték a Wino Tower-nek nevezett párkányt. Alattuk az El Capitan legnehezebb 610 métere. A hátralévő két nap már sétagalopp volt ahhoz képest, ami mögöttük állt.

Jorgeson ragasztóval keni be a leragasztott kezét. A ragasztó segít abban, hogy a tapasz ne váljon fel mászás közben.

A szabad stílus és a logsztika

A két mászó teljesítménye minden tekintetben egyedülálló. Először is egy bonyolult kötélhálózatot kellett kiépíteni ahhoz, hogy a két mászó aztán szabad stílusban mászhasson. A kötél nem csak biztosításként szolgált, de az út dokumentálást végző csapat is ezen „közlekedett”. A barátok kötélen jutatták fel a mászóknak az ellátmányt: vizet és élelmet.

A szabad mászás sokkal nehezebb, mint a mesterséges mászás. A szabad stílus nem azt jelenti, hogy valaki kötél nélkül mászik – az a free szóló, ami a sziklamászás kevesek által művelt, legveszélyesebb műfaja.

A szabadmászás – ha nem is a legveszélyesebb – de az egyik legmegerőltetőbb mászóstílus. A sziklamászó ilyenkor csak a szikla természetes formációit használja, repedéseket, amikbe beékelheti valamelyik testrészét, apró párkányokat, amikre ráfoghat vagy ráléphet. Beülőt viselnek és egy 61 méteres kötélhez rögzítik magukat, amit különböző eszközökkel  – karabinerekkel, camokkal, nittekkel – rögzítenek a sziklához. Ezek a köztesek és fix pontok akadályozzák meg azt, hogy lezuhanjanak. 

Szabadon mászni olyan, mintha kirakóst játszana az ember. Minden kötélhosszban más és más fogások és lépések követik egymást, ki kell találni, hogy milyen sorrendben és hogyan lehet előre jutni rajtuk. Minél nehezebb egy kunszt – a kapaszkodás, lógás, átnyúlás, ugrás, lendülés – annál nehezebb „kirakni a puzzle-t”.

A mászóteljesítményt dokumentáló filmes és fotós csapat egy bonyolult kötélhálózaton közlekedett. Ahhoz, hogy elkészüljön ez a kép Caldwellről a 15. kötélhosszban, a fotósnak, Brett Lowellnek 823 méteren kellett lógnia egy kötélen, amit lentről biztosítottak.

Tánc a sziklán

A mászók minden egyes mozdulatot újra és újra begyakorolnak. Megtanulják hogy mi után mi következik. Kefével súrolják le az egyes fogásokat, hogy megtisztítsák azt a szennyeződésektől, hogy jobban rá lehessen fogni, hogy nagyobb legyen a tapadóerő. A nehezen látható fogásokat vagy lépéseket krétával megjelölik.

A szabadmászásban a másik nagy nehézséget az izmokban termelődő tejsav okozza. Rá kell jönni, hogy mi az a minimum erőkifejtés, ami a legkevésbé terheli az izomzatot, ugyanakkor biztonságossá teszik a kapaszkodást. 

A testsúly megfelelő elosztása és az egyensúly megőrzése is kritikus pontok. 

Természetesen segít ha valakinek olyan erős a keze, akár a harapófogó, acélból vannak az izmai, egy jógamester hajlékonyságával rendelkezik és egy gramm felesleges zsír sincs rajta. Ha a mászó lezuhan, akkor a társa lefékezi a zuhanást és megtartja – ha nem sérül meg senki, akkor ennyi volt, a mászó újra próbálkozhat, amíg sikerrel nem jár. 

A világ legnehezebb útjaiban a siker akár hetekig, hónapokig vagy évekig is várathat magára. Nem csak gondosan felépített edzésmunka és rengeteg gyakorlás kell hozzá, hanem a páratartalomnak, a hőmérsékletnek, a bőr állapotának, a kipihentségnek és a megfelelő pszichikai felkészülésnek is fontos szerep jut. 

Arról a bizonyos 15. kötélhosszról például a következőt mondta Jorgeson: „Minden csodálatos volt. Az eltelt 10 napban ez volt az egyetlen olyan, amikor elég felhős és hideg volt ahhoz, hogy nappal is lehessen mászni. Minden összeállt, a kezem meggyógyult és minden körülmény ideális volt ahhoz, hogy sikerüljön.”

A Dawn Wall azért olyan különleges, mert számos nagyon nehéz kötélhossz van benne. Az El Capon 13 szabadmászásra alkalmas út van. Egyik sem olyan nehéz, mint a Dawn Wall, mert azokban egy, maximum két extrém nehéz kötélhossz van. A Dawn Wallban viszont körülbelül 17. Kettő közülük, a 14. és a 15. a Yosemite legnehezebb kötélhosszai, de a világ legnehezebb kötélhosszai közötti versenyben is dobogóközeli helyet foglalnak el. 

Az, hogy valaki képes napokon keresztül egy matrac méretű függősátorban élni és ilyen nehéz kötélhosszakat mászni nagyon nehéznek, sőt, egyszerűen lehetetlennek tűnt. Még egy olyan formátumú sportolónak is, mint Tommy Caldwell. 

„Esetlen kiskölyök rossz mozgáskoordinációval”

Ha valaki képes egy ilyen teljesítményre, az a kolorádói Estes Parkból származó Tommy Caldwell.

Három évesen kezdett mászni, 16 évesen már országos bajnokságot nyert, megelőzve a sportág akkori nagyágyúit. Azóta a profi mászó karriere jó részét az El Capitan égbeszökő szikláján töltötte, újabb és újabb utakban.

„Esetlen kiskölyök voltam, rossz mozgáskoordinációval” – írja Caldwell az „Ascent” magazin hasábjain. „De itt, az El Capon végre elememben érezhettem magam. Ezek a meredek falak jó technikát, nagy fájdalomtűrő képességet és amolyan „fejjel a falnak” hozzáállást követlenek – ami nekem mind természetes volt.”

Caldwell először 1999-ben mászott szabadon az El Capon. Azóta minden évben visszatért, hogy új kihívásokat keressen. Rendszeresen nevezik „mindenes” mászónak, mert képes állandóan a csúcson mászni, a mászósport szinte bármelyik műfajában: boulder, sportmászás, hegymászás – mindegy miről van szó, Caldwell ott van a topon. Hogy megértsük, hozzunk egy példát az atlétika világából. Caldwell teljesítménye olyan, mintha egy maratonfutó 100 méteres síkfutásban is világszínvonalon futna. 

Érdemes megemlítenünk, hogy Caldwell mindezt úgy érte el, hogy hiányzik az egyik ujja. 2001-ben egy körfűrésszel dolgozott, amikor véletlenül levágta a bal mutatóujját – egy sziklamászónak, aki az ujjain csüng a sziklán nagyon komoly veszteség ez. 

Az orvosok ugyan visszavarrták az ujját, de azt mondták, hogy sosem fogja tudni rendesen használni, ezért Tommy inkább amputáltatta, hogy a lebénult ujj ne akadályozza a mozgásban. Öt hónappal később pedig kevesebb mint 24 óra alatt szabad stílusban megmászta a 914 méteres Salathé-falat az El Capitanon.

Egy évvel később újabb tragédia történt. Caldwell John Dickey, Jason Smith és az akkori barátnője, későbbi felesége, Beth Rodden társaságában Kirgizisztánban mászott- Az Aksu-völgyben az üzbég Iszlamista Mozgalom egyik militáns csoportja foglyul ejtette a négy mászót. Hat napot töltöttek fogságban. Fegyvert szegeztek rájuk és éjszaka hajtották őket a hegyekben, miközben a csapat folyamatosan tűzpárbajba keveredett a kirgiz hadsereggel. 

Egy nap aztán a négy mászó egyedül maradt az egyik lázadóval és Caldwell lelökte a fegyverest egy szikláról. 29 kilométert tettek meg mire azt mondhatták, hogy végre szabadok. Caldwellt nagyon megviselték a történtek. Végül aztán kiderült, hogy a fegyveres, akit Caldwell lelökött a szikláról túlélte a zuhanást.

A Dawn Wall projekt kezdete

Az El Capitant körülbelül 100 sziklamászó-út hálózza be, de közülük csak 13 olyan van, amit szabad stílusban is megmásztak már. Todd Skinner és Paul Piana voltak az elsők, akik szabadon másztak az El Capon. 1988-ban a Salathé-falat teljesítették így. Bármelyik útról legyen is szó, az El Cap szabad stílusú megmászása az elkövetkező években is vonzotta a világklasszis párosokat.

Forrás: National Geographic